Istenhez hanyatló árnyék és a Nem emel föl összehasonlítása

Az Istenhez hanyatló árnyék (1911) A menekülő Élet kötet cikluscímadó verse, és Balassi istenes lírájában is meglévő verstípus: zsoltárparafrázi. Ady költeményeiben gyakran archaizál), itt is tudatosan alkalmazza a régies szóalakokat, mondatformákat (pl. „Üldöztetésim”, „Megűzetek, hányattatom”; „Mert kockán van az életem, / Mint árnyék, mikor elhanyatlik.”), de a műfajhoz illeszkedő egyszerű versforma (9 8 9 8-as szótagszám, ölelkező rímek) is az archaizálás eszköze.

A beszélő egyes szám első személyű, erőteljes „jelenléte” ellenére Isten a fontos. A lírai alany még mindig bizonytalan, de nem Istenben, hanem önmagában. Bűnbánat és bűntudat helyett azonban már tudja, hogy „Nem szabad hinni senki másba”. Beszélő és Isten viszonyának változása az utolsó szakaszban a legegyértelműbb. A kételkedés, istenkeresés múltbeli, a jelen a bizonyosság. A monológ nem ima, hanem egyfajta tanúságtétel. A második személyű megszólítások pedig létező viszonyra, létező párbeszédre utalnak (vö. A Sion-hegy alatt). Ebből a versből nyugalom és bizakodás árad. A jellegzetes „Ady-szavak”, önálló szóalkotások (bús-szilaj, Szent Képzelés, örök hit-balzsam) közül talán a legérdekesebb a harmadik szakasz paradox figura etymologicája: „létlenül is leglevőbb”. Az isteni önmeghatározás („Vagyok, aki vagyok.”) különleges jelentéstartalmát a hagyományos írásmódtól való eltérés eredményezi.

A Nem emel, föl az imádságok hangján szól. Panasszal kezdődik, az elesettség s az elhagyatottság panaszával: „Nem emel föl már senki sem, belenehezültem a sárba” Ez a keresztény miseszöveg tudatos utánérzése: „Sursum corda ad Dominum” –emeljétek fel szívetek Istenhez.

A belenehezültem igeképzése erős, egyéni; a magányosság ólmos súlyát érzékelteti. A harmadik sortól a mű végig könyörgés, imádság. Kéri Istent, fogadja őt fiának. Ebben az a kívánság is benne rejlik, hogy Jézusként fogadja el őt.

Hogyan értelmezzük a „hogy ne legyek kegyetlen árva” sort? Több jelentésrétege van: ne legyek kegyetlenül (nagyon, irgalmatlanul) árva –ebben az is benne van, hogy, hogy ne légy kegyetlen hozzám, az árvához. Így is értelmezhetjük: ne legyek kegy nélkül – isteni kegyelem nélkül – árva. De úgy is értelmezhetjük, hogy árvaságom miatt ne váljak kegyetlenné.

Ez a költemény az előbbi játékossághoz és feltételes módú idilljéhez képest gondolati vers. A költőnek azt a kérést fejezi ki, hogy Isten fogja az ő széteséssel fenyegetett személyiségét, tartsa egyben elméje abroncsait. Tudatbomlással rémiszti őt az az ellentmondásos szükséglet, hogy egyszerre szeretné megtagadni és megtartani hitét Istenben. Szeretné, ha gyermekszívvel és felnőtt ésszel egyformán tudna viszonyulni hozzá.

De ha a két verset összehasonlítjuk, nemcsak a befogadás és a szigor közti különbséget, hanem a két vers alapvető képi közegének másneműségét is érzékeljük. Az első inkább a föld-elem körébe tartozó képeket tartalmaz (a sár érzete is, mely ugyan a víz képzetét is felkelti bennünk, de elsősorban a földbe szivárgó, azt átitató és nem az elszáguldó folyóét). Ugyanígy a második versben is szerepel a por, az egyik legtöbb asszociációt felkeltő magyar szó, mely a „porból lettél, porrá leszel”-től a porszemnyi ember kicsinységéig végtelenül sok hagyományos jelentést is tartalmaz.

A tudattal belátható, és a tudattal beláthatóvá álcázott teljes magát meg nem értés olyan komplexitása, melyből egyaránt következtethetünk e hihetetlenül mély szenvedés-képességre, szenvedés-vállalásra és a tudat kristályosító szerepére, mely képes ezt a magmatikus forrongást a tökéletes rend szintjén kifejezni. Ezzel pedig befogadhatóvá tenni a befogadhatatlant, élővé azt, amit megélni lehetetlen, nyelvvé transzponálni azt, ami egyszerre húzódik a nyelv-alatti tengermély átláthatatlan rétegeiben, és az ebből kiemelkedett csakis nyelvi közegben. Ez a szakadék az, amit az irracionalizmus váratlan betöréseinek érzünk e tökéletes formai fegyelem tűzhányóiban, s ami elfogadhatóvá teszi számunkra mindkét vers befejezésének többértelműségét.